„Anyám! Miért kellett a szegény, szomorú néninél lealkudni az olcsó zöldséget?” – értetlenkedtem felháborodva kiskoromban, miközben tömött szatyrokat cipelve hagytuk el a pécsi vásárcsarnokot. Jó anyám büszkén és elégedetten lépdelt, jómagam viszont pironkodva szégyenkeztem, hiszen rém kellemetlennek éreztem az alkudozást, pláne, hogy a zöldséges néni az „Aranyoskám, maga ki akar engem rabolni” mondatot ismételgette, fájdalmasan visító hangon. Anyám tán nem is igen értette a felháborodásomat, de azért megpróbálta elmagyarázni, hogy a piacon ez a szabály, afféle íratlan törvény, bizony alkudozni kell.

Címkék: Piac

Higgyem el, a néni jól járt, mi nemkülönben, és még a húsleves is finom lesz ezekkel a zöldségekkel, szóval nyugi. Nem győzött meg, holott kiművelt szakértője az ilyesminek: nagy kedvvel alkudja le a négy forintot kettőre, kedélyesen cseveg a régről ismert kofákkal, élvezi a piac hangulatát, és egyáltalán nem szegi kedvét az olykor felhangzó „aranyoskám” kezdetű sirám. Évekkel később, amikor egyetemistaként gyakran csillapítottam az egész estés dorbézolás okozta éhségemet vásárcsarnokban fogyasztott reggelivel, kezdtem megérteni, vagy inkább megérezni a piac varázsát. A nagy reggeli sürgés-forgás közepette, kissé könyörgő arccal helyeztem kevéske pénzemet a sütödés néni kezébe, aki ugyan rosszallóan, és nyilván aranyoskám megszólítással jelezte, hogy éppen gazul kirablom őt, de azért tett még némi fokhagymás májat a papírtányéromra, a sültkolbász mellé.
Később, szerencsésen Lisszabonban éldegélve már nagy érzékkel alkudtam le a
karácsonyi halat a helyi piacon, ahol a kofa a portugál nyelv legszebb fordulatait használva méltatlankodott, de azért kifilézte és becsomagolta nekem az ünnepi vacsora alapját. Túl a kiskoromon, egyetemen, Portugálián, bizton állíthatom, hogy már tényleg érzem a piac varázsát. Legyen az Pécsen, Lisszabonban,
vagy akár Újpesten.
Bizony, Aranyoskám!

JUHÁSZ MÁTYÁS